7/ EGO

Ego, vagy másképp — a kivételesség érzése. Több spirituális irányzat is azt tanácsolja nekünk, hogy tegyük félre önmagunkat, és dobjuk el magunktól messzire az egónkat (a kivételesség érzését), akár a nirvána eléréséért, akár a mennyek országának elnyeréséért (tagadd meg önmagad, és vedd fel a keresztedet...). Kérdezem: lehetséges ez egyáltalán? Szükséges-e önmagunkkal harcolni ahhoz, hogy tovább jussunk, és spirituálisan növekedjünk? Ezáltal hasznára válok-e a társadalomnak, önmagamnak? Megpróbálom közelebb hozni hozzátok a témát a saját nézőpontomból.

Megítélésem szerint a kivételesség érzése teljesen természetes és megszokott dolog a mi világunkban. Minden autonóm egység rendelkezik ezzel az érzéssel, és bármit is csinál, világa mindig csak önmaga körül forog — természetesen, ugyanis véleményem szerint minden egyes egység rendelkezik az egész potenciáljával, más szóval nem egy csepp vagyunk a tengerben, hanem mi vagyunk a tenger egy cseppben. Hogy jobban megértsetek, próbáljuk meg közelebbről megvizsgálni annak lényegét, ami meghatároz minket — a tudatunkat. Korábbi cikkeimben úgy írok a világról, mint egy térről, amely folyamatosan osztódik, és a tapasztalatszerzés, valamint a saját interakciója révén önszerveződik. Ha azt mondom, hogy a világ egy tér, akkor ezzel másképp azt mondom, hogy a világ tudat. Egy végtelen számú autonóm tudatból álló tudat, amelyek összekapcsolódnak, és amelyek között folyamatosan interakció zajlik, amely meghatározza közös tudatunk — közös világunk — végeredményét. Mi vezet ehhez a gondolatmenethez?

A múltban néhány ember kísérletezett a tudattal. Az egyik kísérlet közvetlenül az összekapcsoltságra és az információmegosztásra mutat rá. Röviden: két embercsoportot hoztak létre, az egyiket egy angliai helyiségben, a másikat egy ausztráliai helyiségben. Mindkettőnek nehéz teszteket adtak. Az első 5 tesztet mindegyik csoport egyedül, bárminemű segítség nélkül dolgozta ki. Figyelték a tesztek teljesítési arányát, ahol az eredmények nagyjából megegyeztek, azonos százalékos sikerességgel. A következő 5, más tesztet már csak az ausztráliai csoport oldotta meg, miközben az angliai csoportnak megmutatták ennek az 5 tesztnek a megoldásait. Ezúttal az ausztráliai csoport sokkal jobban teljesített, és sikerességi aránya drasztikusan megnőtt. A lényeg tehát az, hogy ha egy információt bejuttattok a közös hálózatba (ezúttal a tudatról beszélek), ezzel növelitek az egész tudásszintjét. Ez a kísérlet az elméleti fizika alapján jött létre, amely szerint bármely részecske képes hatni bármely másik részecskére az univerzumon belül. Egy másik érdekes kísérlet, amelyről hallottam, állítólag egy filozófus saját kezdeményezésére történt, aki saját bőrén akarta kipróbálni a tudatot, és egy munkatársával úgy döntött, megfosztják a filozófus tudatát minden érzékleti benyomástól. A filozófust tehát egy sötét, minden hangtól elszigetelt szobába helyezték, olyan testhelyzetbe, amelyben a lehető legkevésbé érezhette maga körül a környezetet (ez nyilván nem sikerült tökéletesen), megkötözték, és mesterséges táplálásra kapcsolták. A társának szigorúan megtiltották, hogy kioldozza, amíg valamilyen meglepő következtetésre nem jutnak. Az első napon nem sok minden történt: sötétség, csend, kényelmetlenség. A második napon jöttek a fájdalmak, a kiabálás, a sírás. A harmadik napon a filozófus hirtelen színeket kezdett látni, hangokat hallani, majd meghalt. Nem tudom, mennyire igaz ez a történet, a történet lényege az, hogy a tudat egy alkotó elem a mi világunkban, és ha megpróbáljátok elszigetelni, elkezdi megteremteni a saját világát. Vegyétek például az álmainkat: amíg a test pihen, a tudat teremt. A tudat lényegének egy másik jele az örömünk. Mindegyikünk akkor érzi a legnagyobb örömöt, ha sikerül létrehoznunk, kitalálnunk valamit, legyen az bármi is. Szintén könnyen nyomon követhető, hogy a tudat nem szereti a magányt. A legjobban társaságban érezzük magunkat, legalább valakiével, ha nincs ilyen, magunkban beszélünk, és ha a magány túl sokáig tart, elkezdjük megteremteni a saját világunkat, amely azonban nem kompatibilis a körülöttünk lévő világgal, ezért legtöbbször pszichiátrián kötünk ki. Arra vagyunk predesztinálva, hogy találkozzunk, beszélgessünk, és reagáljunk egymásra, reagáljunk a körülöttünk lévő környezetre. Az információknak áramolniuk kell, ha nem, elkezdődnek a problémák. Ezt minden falusi nagymama tudja :D .

Talán a világ úgy is definiálható, mint tudat, egy magányos tudat, amely pszichés zavarban szenved — szétdarabolt személyiségben, amely végtelen számú, azonos potenciállal rendelkező személyiségre töredezett szét, amelyek interakciójukkal egy hatalmas, sokszínű világot hoznak létre, méghozzá csak azért, hogy a tudat ne érezze magát egyedül. Ebből a szempontból szó szerint megmagyarázhatnánk a régi mondást: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Mi vezet hasonló gondolatokhoz? Már csupán a mi emberi képességünk — az empátia (együttérzés), másképp a másik emberbe való beleélés. Soha nem lennénk erre képesek, ha nem lenne mindannyiunknak ugyanaz az alapja, mert az együttérzés alapja az, hogy egy helyzetet a saját nézőpontunkból értékeljünk, mások tapasztalatainak elképzelésével. Rendben, képességeink, tapasztalataink, tudásunk mindannyiunknak más (ezt elsősorban a térben elfoglalt helyzetünk határozza meg), de a tudat, ami a legalapvetőbb bennünk, ami soha nem öregszik, ami soha nem változik, azt mindannyian közösen birtokoljuk. Bármilyen fogyatékossággal is küzdünk, vagy bármilyen előnnyel is rendelkezünk, az alapunk ugyanaz. Az egoizmust ezért saját lényegünk nem ismereteként értelmezem. Egy olyan lényeg nem ismereteként, amelyet az egység határoz meg.

Azt mondom tehát, hogy a kivételesség érzését mindannyian érezzük, mert ami minket meghatároz, az csak egy. A valóságot azonban mindannyian együtt, közösen alkotjuk. A valóság minőségi szintje mindannyiunk tudatossági szintjétől függ. Közös jólétünk érdekében ezért szükséges, hogy mindegyikünk a lehető legmagasabb tudatosságot érje el. Lehetsz kiváló vezető, de ha bolondokkal dolgozol együtt, a te irányításod a végeredményen nem fog látszani. Hiába leszel kiváló sportoló, ha megsérülsz, és a műtőben egy hanyag sebész operál. Bármilyen angyalkákat is ültethetsz politikusi székbe, de ha a társadalomban a nem tudatos emberek (alacsony tudatossági szinttel rendelkező emberek — bolondok) dominálnak, még az angyalkák sem tudnak egyedül semmit sem elérni. Vagy fordítva, ha a társadalom tudatos, akkor vezető funkciókban akár bolondok is lehetnek, mert ők sem tudnak egyedül semmit sem elérni. A mai kor problémája nem a gazdaság globalizációja, hanem az irányítás globalizálására irányuló törekvés. Nem a gazdaságnak van szüksége decentralizációra, hanem a társadalom irányítását kell decentralizálni. Mindannyiunknak érettnek kell lennünk, és saját boldogságunk kovácsainak. Meg kell tanulnunk önmagunkat irányítani, önmagunkat dönteni. Hiszen egy alkotó elem vagyunk, amely közvetlenül befolyásolja és irányítja a hozzánk legközelebbi környezetet / a hozzánk legközelebbi teret. A tudást el kell juttatni az emberek kezébe, hogy tudatosíthassák saját potenciáljukat, hogy önmagukat teremtőknek lássák, és szeretteiket önmaguknak, csak más térben és más tapasztalatokkal (más helyzetben). Bármilyen individualizmus a valóság működési alapjának meg nem értéséből fakad.

Az egységről nem egy mese mesél nekünk. Vegyük például a Werichhel forgatott cseh mesét, a Só értékesebb az aranynál címűt. Kivételes mese, amely mélységével elállítja a lélegzetet. A végén szerepel benne egy „varázslatos” feneketlen sótartó, amelynek egyértelmű szabályai vannak: ha csak magadnak akarsz vele sózni, nem lesz elég, ha mindenkinek, akkor feneketlen.

Juraj Tušš